Ami újra nálam van

Volt egy év, amit kihagynék az életrajzomból. Egy projekt rosszul zárult. Egy biztonsági incidens miatt hetekig alig aludtam. A végén a kocsi a vezetőoldalon kapta az ütést.

Utána sokáig nem nyitottam ki a laptopot. Munka volt. Én nem tudtam odaülni.

Ilyenkor a tudás megmarad. A rutin is. A reflexek is. A bizalom fogy el: lesz-e még olyan munka, ahol ezt használni tudom.

A munka, amit nem én zártam le

Addigra elfáradtam abban, hogy megcsinálom a részem, aztán mások döntik el, mennyit ér. A beleszólás rendben van. A jó kritika pontosít. Az viszont felőröl, amikor ugyanaz a munka az egyik helyen komoly, a másikban háttérzaj.

Az ilyen munka kívülről autonómiának néz ki. Belülről akkor fárasztó, ha a felelősség nálad van, a végső döntés pedig máshol születik.

Aztán jött pár hónap, amikor a technikai baj mellé bejött a fizikai is. A kórház után annyi lett világos, hogy nem akarok olyan helyzetet, ahol a felelősség nálam van, a döntés viszont máshol.

Miért dolgozom most solo módban

Nem azért dolgozom solo módban, mert a csapat rossz. A legjobb munkáim között vannak olyanok, amelyeket jó szakemberekkel raktam össze. Jó csapatban a vita segít.

Most arra van szükségem, hogy egy terméket elejétől a végéig én vigyek. Én döntsem el, mi fontos. Én nézzem át, amit megépítek. Én javítsam ki, ha rosszul döntöttem.

Most a Phora-t és a titkar.ai-t építem így. Sok benne az apró döntés, az elrontott rész, a javítás, az újraírás. Mindegyik hozzám tartozik. Nem kényelmesebb, de tisztábban látom, mit csináltam jól, és mit kell kijavítanom.

Amihez vissza tudtam nyúlni

Nem lettem hálás a rossz évért. Nem lett belőle szép eredettörténet. A baleset baleset maradt, a projekt projekt, az incidens incidens. Annyi változott, hogy jobban látom, milyen munkát bírok el, és milyet nem.

Nekem az segített, amikor újra egyben láttam a munkát. Megértem a problémát, döntök, építek, átnézem, kiteszem. Ha ezt nem kell szétszedni öt külön beszélgetésre, visszajön az a figyelem, amiből dolgozni tudok.

Végül az húzott vissza, hogy megint elkészült valami, amit nem engedtem el félúton.